-->

2017. december 1., péntek

2p

Eltűnt két másodperc
egy lassú pislogás,
egy mozdulat a hajban.
A kulcslyukból villanó fénynek az eleste
Tapintott vérnyomás a nyakamban.
Ezer villanó ideg, egy elhadart mondat
egy álom, ami a világról szólt
egy leejtett pohár
és mikor azt a szót ordítottad.
Egy simítás az arcon, két lépés az aszfalton
Az utolsó gól a meccsen, a kés felvillanó éle
A csönd a szeretlek után, a levegővétel, egy ki és be
Eltűnt két másodperc

nem tudni melyik


2016. július 12., kedd

Epilógus

A Pere-Lachaise a legrégibb temető, s gyönyörűbb a hátborzongatónál. Fák övezte macskakövek óvó világosságként vezetnek a hatalmas emlékművek, sírok és kripták labirintusa mellett. Hallani Jim Morrison kihunyt lélegzeteit, Apollinaire feszes sorai a levegőbe dermedtek, Chopin szívszaggató dallamot játszik, Edith Piaf énekel rá és Oscar Wilde-ot mozdulatlanná taposta a szobája tapétájának rikkantott mondat: „Egyikünknek mennie kell!”
Borzongató a nagyság, az alázat és a gyász csendje, s mint a szívdobbanás, úgy hallatszik Sky lépte az árnyékban. A temető akkora, mint egy város, lakói pedig világrengetőek. Sky keresgél, de nem túl mohón - önkéntelen beissza a saját félelme és az elmúlt idők szagát - s emiatt úgy andalog, jár, lebeg, mintha adrenalinnal átmosott vére nem zubogna a fülében megállíthatatlanul. Az órák szállnak és ólomlábakon járnak egyszerre - a Megkérgesedett Idő és a Vasfoga szétmállott papírillatot, öreg fényképszagot is áraszt: és az édes bűz, a keserű múlt a bőr alá kúszik, meglapul, az élőt nyugalomra készteti.
Sky nehezen veszi a levegőt, ujjai a nadrágzsebébe kapaszkodnak. Sötét haját néha szétfújja a szél, néha megfésüli, a homlokára pedig új ráncot rajzolt minden megtett lépés.
Kikövezett út vezet, Sky mégis úgy érzi, alárántja az anyaföld, elmerül és a halottak közt fuldokolva fog üvölteni… arcát katonásra rendezi, és megpróbálja elfelejteni, hogy hiába a magasztos hangulat - gyűlöli a temetőket és fogalma sincs, mihez kéne kezdenie.
Hetek teltek el néma csendben, és ha nem lett volna Doris, aki halkan sír a vendégszobájában, nem is hitte volna el, hogy az előtte lévő napok megtörténtek vele. 
Gyors volt minden és Sky nem tudta hova tenni. Vibrálást érzett a fejében, kuszaságot, nem utazott el az edzőtáborba, mert a feje fölé borult az élete, de semmi mást nem érzett vagy tudott, csak hogy valahonnan a homlokára csöpög a kétségbeesés.

A temető hátuljában talál meg. Fehéren csillogó sírkő még újnak látszik, de nincs rajta se virág, se gyertya - tán soha nem is volt, nem igazán tudom. Sky halkan olvassa fel a márványkarcolatot:
- Genevieve Debrouiller.
Tökéletesen ejti a nevemet is, de elrontja az egészet azzal, hogy felnevet. Fejét hátraengedi, aztán előrerántja - épp csak ennyire horkan, de pont elég ahhoz, hogy összetörje inhalált nyugalmát.
- Genevieve Debrouiller, Trixy, Roxana Tyler. Mennyi név.
Csuklóját a halántékához szorítva groteszk mosolyából fintort facsar - keserűbbet, mint az algopirin, aztán a sírom mellé telepedik, kusza fekete tincseit hátrasimítja, és egy újabb horkantást enged ki a tüdejéből. A sírkő hideg alatta, Párizs régenszítt levegője játszik vele.
Pislogás nélkül néz maga elé egy kicsit, aztán megszólal, olyan háborgó-ringó hangon:
- Azt hiszem eleget vártam a magyarázatra.
Mert ez a mániája, mindig ez. Magyarázattal tartozol. Túl kevés egy élet, s valljuk be - egy halál is, hogy mindenre legyen magyarázatunk, de nem lepődök meg a felszólítástól. Edith Piaf a Tu est Partout-ba kezdene, ha nem pecsételte volna le a hangját réges-rég a csend.
- Magyarázattal tartozol - mondja Sky, kicsit hangosabban. Felemeli a fejét és már dühösen, rángatózó arcéllel érinti meg a márványba csomagolt nevemet.
- Vagy legalább azt mondd meg, jól vagy-e - suttogja.
Ránézek a sárgászölddé fakult szememmel, aztán vállat rántok.
- A temetőkben mindig úgy érzem, hogy úgysincs semminek jelentősége.
- Nem is tudom – néz rám élesen - Hogy itt állsz mellettem, és itt fekszel alattam egyszerre elég jelentőségteljesnek tűnik.
- Az anyám, mon ami. Nincs szebb hely ennél egy találkozáshoz, mint ez. Borzasztóan bizsergős érzés.
Sky hallgat. Szemöldöke és arccsontja aggasztó árnyékokkal vonja be az arcát. Minden idege tüntetve rángatózik. Mosolyait és vicsorgását nem kedvelem.
- Miért kell ezt látnom? – kérdezi aztán.
- Szerintem elég érdekes. Nem tudom. Így van egy kis poszthumusz beütésem, nemde? - kicsit elmerengek aztán mosolyra szalad a szám - Amúgy... azt figyelem  hogy ahhoz képest, mennyire rühellt anya, egész szép kis kócerájt rittyentett nekem. Hiába, a külsőségek rabja volt.
Sky türelmét vesztett mély hangja úgy szakítja szét a kezdődő monológomat, mint Robespierre-t a guillotine.
- Kitekerem a nyakad.
Óvatoskodva összekulcsolom a karomat.
- Pedig szerintem romantikus hely. A következő állomás az Eiffel-torony lesz - nem ezt akarom válaszolni, mégis ez csúszik ki a torkomon. Hátba vágnám magam - Felmegyünk a tetejére és majszolunk egy kis bagettet…
Sky feláll és olyan égő tekintettel néz le rám, hogy összeráz a hideg - Hagyd abba. Bagettet? Ezt mondtad? A hideg futkos a hátamon, megőrülök a falra mászok és legszívesebben üvöltenék veled. Érted a világot, Genevieve? Hallasz? Hallod magad, a francba? Nem vagy te normális. Tudod hogy telt el ez a két hét, amíg nem láttalak, amíg azt se tudtam élsz, vagy halsz? Amíg a barátnőd könnyeit szárítottam a vállamon, pedig két napja sem ismertem? Azt se tudtam, hogy mondjam el neki?! Nonszensz volt, abszurd. És... mégis mit hiszel? Hogy nevetgélünk egyet itt, itt... aztán... aztán? Genevieve, magadat hallod?
Nyelek, de aztán vállat rántok.
- Nem tudom, mit mondhatnék.
- Ne haragudj, hogy olyan ingerküszöböm van, mint egy átlagos emberi lénynek, neked meg olyan, mint egy robotnak.
- Ez azért nem igaz - mondom halkabban.
- Utoljára megkérdezem, miért kell ezt látnom? Miért vagyok most itt? És miért nem vagy képes egyszer őszintén válaszolni? Viccelődni meg gúnyolódni, csak ezt tudod állandóan...
Persze, hogy igaza van, de nem megy máshol - máshogy. Miért nem látja ő sem, hogy ez nem vicc?! Miért nem érzi?! Miért nem tudja, hogy már csak az, hogy idehoztam felér az egész életem elbőgésével? Miért nem ismerjük fel - és lehet hogy én sem - a mosoly néha jobban mar, mint a kurva élet?
Kicsit csöndben maradunk Sky pedig visszaül. Lassú triolákat ver a szívem.
- Eltemetett az anyád? - kérdezi kicsit nyugodtabban és szánakozón rám néz.
- Elszöktem és igen jól elbújtam.
- Miért?
- Mert senki sem szeretett.
- Fogalma sincs róla, hogy nem haltál meg?
- Nem hiszem, hogy bármin is változtatna, ha esetleg tudná. És különben meg nem hiszem.
Sky nagy levegőt vesz és megszorítja a kezem. A pulzáló ereim a bőrömhöz csapódnak, a látásom elhomályosul, s a gombóc a torkomból egy csapóajtót feszeget. Hogy leküzdjem, olyan erősen szorítok vissza, amennyire csak lehetséges.
- Azt akartam, hogy lásd ki voltam. Azt akartam, hogy én is lássam. Hogy megtudd, legalább te. Hogy legyen értelmem. Sky nem érted? Te nem érted. Ha én összetörök, engem nem lehet újra összerakni. Soha. Ha átadom magamat annak, amit érzek, szublimálnak a csontjaim. Nem érted Sky? Nem tudok beszélni. De te vagy az utolsó esélyem, hogy valami maradjon belőlem. Nem akartam ekkora felelősséget a nyakadba akasztani.
Sky hallgat én pedig megremegek.
- Hogy van Doris? – kérdezem végül.
- Rosszul. Megmarad. Annyira sajnáltam. Te mit csináltál?
Rajtam a hallgatás sora. Sosem fogok róla beszélni.
 - Nem mondasz semmit? Nem magyarázol el nekem semmit?
Sky próbálja elengedni a kezem, de nem hagyom.
- Kérlek…  
- Annyira féltem, hogy meghalsz és annyira nem értettem, miért félek és hogy ki vagy te egyáltalán, sőt a világ is megkérdőjeleződött. És nem tudom meg, hogy miért?
- Nem.
Sky keze teljesen ellazul, de én tovább szorítom és suttogom:
- Most viszont kérnék valamit.
- Nem hiszem el…
- Eljöttél. Párizsba. Utánam. Pedig semmi sem garantálta, hogy itt leszek… - kezdek túlságosan remegve beszélni, így inkább beleszúrom: - A csapatod nem... mérges?
- Jézusom, folytasd.
- Amikor meghalt Johnny - mondom és az ölébe ereszkedem - Utána. Én... tudom, a túlélők lelkiismerete, de bárhogy nézzük, bármilyen szögből, az én hibám volt. Nem leszek önző soha többet. Megkeresem anyámat. Elveszem a részem, és utazni fogok. Vagy elmegyek Tibetbe és némán és önmegtartóztatva fogom leélni hátralévő napjaimat. Nem tudom, mit fogok csinálni, fogalmam sincs. Egyet érzek, és éreztem minden percben azóta, amióta elváltunk. Megőrülnék, ha nem látnám többet elvörösödni a füledet. Mert el szokott vörösödni, biztos a fülbevalótól - rommá bástyázott fejem összeroskad és elpityeredek. Én, mint Genevieve Debrouiller – Azt szeretném kérni, hogy ne hagyj el.
Sky megsimogatja a hajamat, és érzem, ahogy ujjbegye remeg, mikor a hajamhoz ér, de nem szól semmit. El sem merem képzelni, milyen érzés lehet neki itt lenni velem, így inkább tovább beszélek.
- Igazad volt. Mindig is eladtam magam, csak soha sem vallottam be magamnak, hogy ez megalázó. Szívemben a büszkeségem - gondoltam - S csak én magam kényszeríthetem térdre. Szerettem énekelni, de nem szerettem az embereket, mert miért akartam volna őket szeretni? Mindig leléptem, ha úgy éreztem, elkopott már az önbecsülésem annyira, hogy már saját magamtól is undorodjak, és elmenekültem, ha volt esély arra, hogy máshol majd minden jobb lesz. De arra nem gondoltam, hogy nem a hely miatt lesz jobb, nem az emberek miatt - lehet, hogy hangosak a könnyeim, én meg egyre halkulok, de Sky minden szavamra figyel - Hanem magam miatt. Csak nehéz változni, tudod? És nehéz magadat megszeretni úgy, hogy tudod, eddig ezt még senki sem tette meg helyetted.  Aztán találkoztunk, és azért voltál különleges, mert melletted elhittem, hogy lehetek más, és ezáltal lehet más az egész világ. Csak nem tudtam, hogy ennyire elrontok mindent. Pedig valljuk be, igazán benne volt a pakliban - kicsit feljebb támaszkodok, és magyarázkodni kezdek - Téged sem akartalak belekeverni. Nem akartalak, elhiszed? Elhiszed, hogy nem vagyok olyan rossz ember?
A temető üvöltve lebeg a túlvilági magányában. Sky szemébe nézek, abba a barna mocsári szörnybe, ami már csak, ha visszanéz rám, többet mond, mint minden sír és dallam a Pere-Lachaiseban, pedig tudom, hogy még mindig nem érthet semmit.
Sky az arcomra hajolva átszippantja magába a fájdalmam, eltünteti a könnyeimet és a gondolataimat, szorítja a mellem és magához húz az öléből. Minden másodpercben táplálkozom az illatából a melegségéből, ő pedig, akár a legfantasztikusabb találmány - közrefogja darabokra hullott lelkemet.
- Nem vagy rossz ember - súgja a fülembe.
- Pedig nem is tudhatod… mert sosem fogom elmondani – zokogom.
- Nem baj – suttogta.
- Tényleg?
- Ezt az egyet anélkül is tudom. Akit az ember szeret - mondja és maga elé bámul beletörődő mosollyal – annak nincs története.

A SZERETETT
hő nélkül ragyog:
tűzfényt, vízfényt visszaver:
nincs története

Nincs története. 

2016. április 6., szerda

Sziasztok!

Államvizsgákra készülve (holnap is lesz egy és mutatom a kedvenc mondatom: Az emberi méltóság az a normatív szubsztancia, amit az emberi jogok betűznek ki) kicsit kevesebb időm jutott arra, hogy éljek, lélegezzek, egyek (iszogatással és cigizgetéssel pótoltam), és az írás sem halad. Nem hagyom abba, csak megpróbálok doktorálni. Ha nem megy, az se gond, majd fél év múlva, de írni majd jövök! (azért baromira ajánlom magamnak, h most nyáron végezzek) 

Ui: a fenti mondat elemzését mindenki szívének ajánlom!